A Fekete Párduc

Életem egy nehéz időszakában találkoztam a Fekete Párduccal, amikor éppen egy elsöprő belső konfliktust éltem át, amit nem tudtam, hogyan kezeljek.
Ahogy ezt a szöveget írom, megpróbálom ezt érthető szavakba foglalni. Röviden: egy sötét helyen voltam, és nem akartam tovább létezni. Szándékosan írom így, hogy nem akartam létezni, mert ha azt írnám, hogy meg akartam halni, akkor az úgy hangozhatna, mintha a halálomat terveztem volna és annak a módját, de nem, semmi ilyesmiről nem volt szó. Csak nem akartam létezni. Szökésnek nevezhetném.

Minden, ami ezután következett, teljesen spontán módon történt. Hozzá szeretném tenni azt is, hogy egészen addig nem kerestem információt a fekete párducokról, és nem tanulmányoztam aktív vagy spontán képzelőerőről szóló anyagokat. Ez persze az alább leírt tapasztalataim után megváltozott.

Szóval: rosszul voltam, este volt, sötét volt, a napnak az a része, amikor aludni megyünk, én pedig az ágyamban feküdtem.
Lehunytam a szemem és belezuhantam a Nagy Semmibe és alámerültem. A Nagy Semmi sötét volt, mély és teljesen üres egészen addig a pillanatig...
amikor éreztem, hogy ugrok, vagy inkább zuhanok. Sötét vízbe zuhantam és mélyre merültem.

Megnyugtató, felszabadító érzés volt, és késztetést éreztem az úszásra. Amikor a felszínre értem, fekete éjszakában, felfedeztem, hogy egy nagy tóban vagyok. Úgy döntöttem, hogy alámerülök és átúszom a túlpartra. Miután a parton találtam magam, kijöttem a vízből.
Az tavat körös-körül mély erdő vette körül. Egy homokos parton álltam, amelyet csak a hold világított meg. Hirtelen varázslatos smaragd szemeket láttam felém fényleni az erdő sötétjéből. Nem féltem, annyira elevennek éreztem magam, amennyire csak lehetséges.

Az előttem álló lény egy lépést tett felém, és megláttam egy gyönyörű hatalmas Fekete Párducot. Szavakkal nem tudom leírni, milyen boldog voltam. Mintha újra találkoztam volna egy elveszett baráttal, aki olyan kedves számomra, mintha a saját magam része lenne. Mintha mindig is hozzám tartozott volna, és most nagyon hosszú idő után újra találkoznánk. Megöleltem, amikor közel ért hozzám és nagyon meghatódtam. Mellé heveredtem és élveztem a bundája puhaságát és a biztonságot, amit sugárzott. Ránéztem és csodáltam hihetetlen eleganciáját, erejét és fenségét, gyönyörű, fényes bundáját.

Egy idő után eljött a búcsú ideje, és megígértem neki, hogy visszatérek. Újra belemerültem a tóba, és átúsztam a túlsó partra. A másik parton egy ház állt, amelyet csak egy kandalló fénye világított meg. Megértettem, hogy ez az én házam, ahonnan máskor is meglátogatom régi-új barátomat.

Ahogy később a két éves művészetterápiás képzésnek köszönhetően a szakirodalomból megértettem, ezt a fajta élményt spontán imaginációnak nevezik.

A képzelet gyógyító ereje című könyvében Luise Reddemann szerintem egyértelműen azt a folyamatot írja le, ami nálam végbement. Könyvében elmeséli, hogy néhány traumával és kiégéssel érintett beteg kezelése nem úgy haladt, ahogy azt ő és kollégái eltervezték. A fordulópont akkor következett be a kezelésben, amikor figyelembe vették a Hölderlin által megfogalmazott tapasztalatot:
"Ahol pedig nő a veszély, közeledik a megmentő."

Ezután Luise Reddemann így folytatja:

"Ezt a betegeinktől tanultuk, mikor láttuk, milyen kreatív megoldásokat találtak maguknak a legnagyobb szükségükben. Belső vezetőket, tündéreket, őrangyalokat, állatfigurákat és másokat fedeztek fel, hogy ne érezzék magukat egyedül és megnyugvást találhassanak. Mikor észrevették, hogy ezért nem gondoljuk őket őrültnek, de figyelemre méltónak és nagyszerűnek találjuk kreatívitásukat, lehetővé tették számunkra, hogy részei lehessünk ezeknek a világoknak."

Ahhoz, hogy teljesítsem a párducnak tett ígéretem, aktív képzelőerő használatára volt szükségem.

Az alábbiakban megosztom azokat a történeteket, amelyeket a Fekete Párduccal a sötét erdőben tett kalandjaim során tapasztaltam.

Befejezésül csak annyit szeretnék elmondani, hogy ez után a nagyon erős élmény után elkezdtem fotókat keresni a fekete párducokról, mert úgy döntöttem, megfestem az első totemállat-képemet, a saját vezetőmről. Valahányszor megláttam a fényképét, újra előjöttek az érzelmek, amelyeket az első találkozásunkkor éreztem. Egyáltalán nem értettem, honnan származnak ezek az érzések és minden alkalommal meglepett az erős intenzitásuk. Tudom, hogy ez őrülten hangzik, de már tudom, hogy nem őrültség.

Természetesen a fekete párducok életéről és a természeti kultúrák életében betöltött jelentőségükről is kerestem információkat, amelyekről a későbbiekben szeretnék bővebben írni.

A Királynő

Ahogy fentebb írtam, a Párduccal való első találkozásom után úgy döntöttem megígérem neki, hogy visszatérek hozzá.

A visszatéréshez aktív imaginációt kellett használnom, ami azt jelentette, hogy képzeletben visszatértem oda, ahol az előző utam véget ért.
Reggel, ébredés után indultam útnak, amikor senki sem volt otthon és senki sem zavarhatoott meg. Leültem, lehunytam a szemem és a tóparti házban találtam magam. Senki más nem volt ott, csak én.

Meztelenül beugrottam a vízbe, és újra átúsztam a tavon a sötétben. Amikor kiléptem a partra, ahol először találkoztam a Párduccal, egy kék áttetsző tunika tekeredett körém, ami mintha nem ebből a világból származott volna. Nem szövetből, hanem kék fényből készült. Azonnal smaragdszemek jelentek meg a sötét erdő szélén. Öleléssel köszöntöttük egymást a Párduccal. Érzelmeim cseppet sem veszítettek abból az intenzitásból, amit az első találkozásunkkor tapasztaltam. Tudtam, hogy a sötét erdőbe fogunk menni, és hogy ott találkoznom kell valakivel, aki az erdőben él. Azonban fogalmam sem volt, ki az...

Rövid séta után szétváltak a fák, és kivilágosodott előttünk a tér.
Közvetlenül elöttünk egy arany fényben fürdő trónon királynő ült. Arannyal hímzett fehér ruhát viselt, bal keze felől pedig egy oroszlán feküdt a trónja mellett. A párduc és az oroszlán üdvözölték egymást, és fejüket egymás felé fordítva lefeküdtek kétoldalt.
A királynő bátorságot, büszkeséget, együttérzést és bölcsességet sugárzott. Várt rám.
Úgy éreztem, örök időktől kezdve ismerjük egymást. Hirtelen megszólalt és beszélni kezdett hozzám:

"Üdvözöllek! Nagyon örülök, hogy megtaláltad hozzám az utat. Az üzenetem a számodra a következő: a jó uralkodó az, aki tudja, hogyan uralja az életét. Csak azután, hogy valaki úrrá lesz maga felett, lehet csak hasznos uralkodó mások számára. A magunk és mások felett való uralkodás nem elnyomást és önkényt jelent. Tanácsom a számodra a következő: használd a szenvedélyedet, a tűzedet, amely hatalmas és pusztítani is képes, arra, hogy beteljesítsd az álmod. Hagyd, hogy a tüzed, a szenvedélyed segítsen alkotni. Nagy lehetőségek vannak benned és ezt tudod is. Ahogy talán már azt is sejted vagy tudod, hogy mit kell tenned. Összpontosítanod kell az akaratodat és meg kell találnod az erődet, hogy valóra váltsd az álmodat. Nagy erőd van, használd a szenvedélyességedet is. Hagyd abba a mérlegelést és arra összpontosíts, hogy megalkosd amit szeretnél. Dolgozz minden nap, lépésenként az álmod valóraváltásáért! Ha így teszel, akkor majd a saját életed királynőjévé válsz, Adok neked egy ajándékot, tessék!" - egy apró gömböt vett elő, amely olyan fényesen sugárzott, hogy a pontos körvonalai nem is látszottak.

"A szívedbe helyezem ezt a gömböt. Abban a pillanatban, amikor olyan érzések kerítenek majd hatalmukba, amelyek megakadályozzák, hogy megmutasd a bátorságodat, és elindulj a felismerés útján, abban a pillanatban, amikor legyőz a gyengeség, az önsajnálat. a szánalom, kicsinyesség, irigység, gondolj erre a kis gömbre, és hagyd, hogy nagy fénnyel ragyogjon! Ez az ajándékom egyedül csak a tied. Sose ments meg valakit azzal, hogy neki adod a saját magad egy darabját. Mindig abban segítsd az embereket, hogy megtalálhassák a saját ajándékaikat. Ez a te utad. Senkinek se mesélj hét napig a találkozásunkról. Isten áldjon!"

Ezzel elbúcsúztunk a királynőtől és a párduccal visszasétáltunk a tópartra. Hosszasan megöleltem, majd levált rólam a kék fényű tunika és a vízbe léptem. A túlsó parton szálltam ki a tóból, a faház mellett, ahol égett a kandalló. Kinyitottam az ajtót és beléptem.

Amint kinyitottam a szemem, meglepett a képzeletemben játszódó történet. Úgy döntöttem, hogy újabb útra fogok indulni, és a visszaérkezések után mindig azonnal leírok mindent.

A Sötét

Négy nappal azután, hogy a királynővel találkoztam, ismét meglátogattam a parton lévő házat, és átúsztam a tavat.
Amint partra léptem beborította testemet a kék fény áttetsző tunikája. A fekete párduc már várt rám és a meleg üdvözlés után szinte rohantunk a sötét erdőbe. A történet hívott... vagy megint várt rám valaki?

A fák szétváltak előttünk, és szaladtunk. Hirtelen kinyílt előttünk egy nagy, hold által megvilágított kör alakú tér, melyen egy fekete sziklán magas, karcsú, sötét kastély állt, szinte teljes sötétségbe merülve. A világos és sötét határvonala néhány lépéssel a szikla előtt volt. Féltem, de tudtam, hogy számomra a várba való kirándulás kötelező.

Amikor közelebb értünk a kastélyhoz, kinyílt az ajtó. Mindenhol hideg és csend. Nincsenek szolgák, semmi nyoma életnek.
Felmentünk a lépcsőn az első emeletre, és egy hatalmas terem trónján ülve találtuk őt. A szemünk láttára változtatta alakját, csak a ruhája fekete színe volt változatlan. Ő volt mindenaz, amit a tündérmesékből és mítoszokból ismerünk, mint vén banyát, sötét királynőt, hárpiát.
Azonban szomorúság és magány érződött felőle, ami meglepett.
Megkérdezte, miért félek tőle:

– Nem bánthatlak jobban, mint amennyire te félsz tőlem. Tudod ezt?

Kicsit megnyugodtam és hallgattam.

"Erős és bátor vagy, de a saját erődtől való félelmed megakadályozza, hogy kifejezd magad. Félsz tőlem, félsz a sötét oldaladtól. Félsz, hogy a végén megbántasz valakit, de már tapasztalatból tudod, hogy akkor bántod meg a legjobban magadat és másokat, ha megtagadod saját magad egy részét. Nézz csak rám, én is tagadásban vagyok és mit tesz velem? Szomorú és magányos vagyok, és, hogy emlékeztessem az embereket az erőmre és arra, hogy még létezem, mindig dühöngök. Ki szereti ezt? Senki. Hisz akkora katasztrófát tudok okozni mindenkinek, hogy a Fehér Királynőnek rengeteg idejébe kerül, mire mindent rendbe tesz, érted? Rengeteg időbe!"

"Ne utasíts el engem. Melletted leszek, és bízom benne, hogy bölcsességed arra késztet majd, hogy szólíts, amikor az erődet mindenki iránt tanúsított tisztelettel akarod használni. Látogass meg bármikor. Lesz erőd megtenni, amit szeretnél, csak hagyd hátra a félelmet – fejezd ki amit akarsz, beszélj, amikor szükséges, ragaszkodj a véleményedhez, cselekedj úgy, ahogy érzel."

"Adok neked egy ajándékot. A félelmed a gyomrod tájékán rejlik. Rejtsd oda ezt az ajándékot is. Ez egy shungit golyó, sötét, mint egy fekete lyuk. Elnyel mindent, amit nem emésztettél meg, és egyben erőt ad neked, nyugalmat és magabiztosságot. Aranypor kavarog a gömb körül, ami segít majd begyógyítani a régi sebeket és meggyógyítja az erőközpontodat."

Hálát éreztem. Hirtelen nem akartam elmenni, meglepő biztonságban éreztem magam vele. De itt volt az idő, a Párduc kivezetett.

Az erdő szélén megöleltem a Párducot, átúsztam a tavat, és gyorsan elaludtam az ágyban, miközben a kandallóban pattogott a tűz.

Már a harmadik utamra indultam a vezetőmmel. A rituálé minden alkalommal ugyanaz volt. Semmi sem maradhatott ki, semmit sem lehetett kihagyni:
becsukom a szemem, a faházban találom magam a tó partján, benn pattog a tűz a kandallóban, átúszom a tavat, testemre siklik a kék tunika, és a párduc már vár.

De azt soha nem tudtam, mi történik majd ezután. Hogy mit fedezek majd fel a sötét erdőben, az rejtély maradt, és minden alkalommal új kaland várt rám, olyan, amit nem én találtam ki, olyan, ami kihívás elé állított, és aminek részesévé váltam.

Beértünk az erdőbe, az előttünk elterülő sűrű erdőbe. Futni kezdtem, tudtam, hogy ott van valahol. A vadóc egy fa tetejéről nézett le rám és nevetett. Tele volt tűzzel, gyönyörűen vad volt, szelídíthetetlen. Meg akartam állítani, de menekült előlem, fáról fára ugrált, mint egy majom. Utána futottam, de ő csak nevetett. Hívott, hogy másszak fel utána a fára. De nem tudtam.

– És miért nem tudsz? – kérdezte.
– Nem tudom, félek, régen nem másztam fára. Kicsi koromban féltem, aztán hirtelen 13 évesen fel mertem mászni és abba sem tudtam hagyni. Most már meg újra félek.
– Nem, mássz csak fel, ha beszélni akarsz velem. – válaszolta a lány.

Felmásztam hát a szomszédos fára, mert az könnyebben mászhatónak tűnt a számomra.
A vadóc beszélni kezdett hozzám:

"Elfelejtetted a tested, az örömöt amit okoz. Tele vagy aggodalommal, stresszel, néha még attól is félsz, hogy hogyan fogod uralni a saját tested. Hiányzik belőled a könnyedség, a mozgékonyság, a rugalmasság, a lazaság, és igen, te is tudod, hiányzik belőled az öröm. Gyorsan felnőttél, és csak hajszolod a múló időt."

Kihívott egy versenyre. Futottunk az erdőn keresztül, olyan szép volt. Bújócskáztunk egymással. Egész nap játszottunk. A nap vége felé találtunk egy helyet, ahol aludhattunk, tüzet raktunk és lefeküdtünk a földre. Csak ahogy voltunk, nem fáztunk. Megkérdeztem, hogy kivel játszik, amikor senki más nincs a közelben, és így válaszolt:

"Hát az állatokkal. Varázslatos velük, sokszor sokkal játékosabbak és szórakoztatóbbak az embereknél. Hisz te is tudod, mennyire gyógyító a társaságuk. Nekem az állatok is sokszor elegek, nem fáraszt ki a társaságuk, mint az embereké. Az emberek mindig akarnak valamit, hajszolnak valamit, a természet olyan, mint a gyerekek. Tessék, adok egy ajándékot neked." - Átadott nekem egy elefánt-agyarat, benne egy narancssárga pulzáló golyóval:
"A barátom agyara, nagy erő van benne, őrizd meg."

Mindketten elaludtunk. Később az ágyban ébredtem, a házban a kandallóval. A barátomnak a másik oldalon kellett maradnia.

Egy kép az eredeti jegyzetemből a párduccal való utazásról, az egy elefántagyarral és a gömbbel.

A kép a bal oldalon egy művészetterápiás tréning során készült, festék vízzel való lemosásának technikájával.
A képek hasonlósága csak akkor tudatosult bennem, amikor évekkel később jegyzeteimet és képeimet rendezgettem.
A szimbólumok egymás tükörképei. Ez ismét izgalmas felfedezés volt számomra.
Ezt a szimbólumot az egyiptomi Ízisz istennő fején, a Fekete Párduc képemen is megtaláljuk. A szimbólum megjelenését a három kép közül egyiken sem terveztem.

A Vadóc

Az Öregasszony

Kiléptem a kunyhóból és beugrottam a vízbe.
Magányosnak és üresnek éreztem magam. Tudtam, hogy van bennem valami, amivel meg kell küzdenem, és ehhez nem vagyok elég.
A Párduc már várt rám. Megöleltem és nagy szeretetet éreztem. Akár örökre a prédája maradtam volna. Ismét bementünk az erdőbe. Ezúttal minden ködös volt, csak a fák homályos körvonalai látszottak. Egy kis séta után megjelent előttünk egy kunyhó, és valahogyan sejtettem, hogy kivel fogok ott találkozni.

Egy öregasszony jött ki. "Üdvözöllek kedvesem!"
"Üdv!" - válaszoltam.
"Mi szél hozott ide?" - kérdezte.
„Félek az öregségtől, és így még soha nem gondoltam erre. Mindig vártam, hogy a káosz, amit kicsi gyermek korom óta cipelek magamban előtünhessen, és tudtam, hogy ez csak az öregedéssel fog megtörténni. Vártam, hogy az életkor előrehaladtával elhalványul a töröttségem, de most eljött az az idő, amikor szeretném ezt megállítani, de tudom, hogy nem lehet, nézem a ráncaimat, a kiszáradt bőrömet, az őszülő hajam, nézem a gyönyörű fiatalságot körülöttem, és szomorú vagyok."
Az öregasszony így válaszolt:
"De nem attól vagy szomorú, hogy egyre több a ráncod, és közelebb vagy a halálhoz. Amiatt vagy szomorú, hogy mennyi illúziót elveszítettél a fiatalságoddal együtt. A bölcsességet nem adják ingyen. Bölcsességet akkor nyersz, ha elveszíted a rózsaszín szemüveget. Igen, nagyon is jól látod, hogy vidámabb és szórakoztatóbb voltál, amikor gondtalan tinédzserként vagy mint a hízelgéstől elkápráztatott naiva élted az életed. Nagyon cuki volt. A kijózanodás pedig mindig fáj. Már nem vágysz és már nem akarsz fenntartani olyan illúziókat, amik kellemesebbé tették régen az életedet. Aranyom, lehet, hogy úgy érzed, hogy elveszítettél valamit, de amit elveszítettél, az csak egy pillanatra volt a tied, és már nincs semmilyen értéke se a számodra.
Megszerezted a képességet, hogy elérd saját magad, bármikor meglátogathatod a Királynőt, a Sötétet, a Vadócot és engem is, és tudod, hogy mindig találsz nálunk támaszt. Kedvesem, fiatalabb korodban sosem féltél és amikor a lelked összezavarodott vigasztalást kerestél az idősebb nők tanácsaiban. Most eljön az idő, amikor neked kell majd nyújtanod az ilyen vígasztalást. Ez az élet körforgása. Oszd meg a fiatalokkal, mi tesz boldoggá. Tölts időt a gyerekekkel és örülj, hogy épségben és élve kijutottál a feledés homályából. "

Megölelt és elaludtam a karjaiban. Olyan szép volt, mint egy anya ölelése, ami már nagyon-nagyon hiányzott.
A kunyhóban ébredtem fel. Még elköszönni sem volt időm tőle.
És mi volt az ajándéka? Az ölelés.

A Fekete Párduc üzenete, az utazás a Sötét Erdőn keresztül - A Hold női archetípusai

Pontosan 10 évvel azután, hogy először találkoztam a Fekete Párduccal a tóparton, elkezdtem átírni a naplómból az egész történetet erre az oldalra.
A párducot már nagyon régen lefestettem és azóta is velem van. De mi is volt valójában az utazásunk üzenete?
Meg kell említenem, hogy a Párduc megjelenése idején elkezdtem nagyon élénk álmokat látni. Álmaimban találkoztam állatokkal, némelyikkel többször is. Néhány találkozás kellemes volt, néhány pedig nem. Találkoztam az archetípusokkal is, ahogy Jung nevezete ezeket a szimbolikus figurákat, amelyekkel a tudattalanunk beszél hozzánk. Kiemelt helyet szentelek itt a honlapomon ezeknek a színes álmoknak, mert belső átalakulásom elengedhetetlen részeivé váltak, és hatásuk végül külső változásokban is megmutatkozott.
Nem sokkal a Párduccal való találkozás után elkezdtem művészetterápiát tanulni, és ott is váratlanul megjelent előttem a Párduc:

Szeretnék azonban visszatérni a sötét erdőben tett utazásaimhoz.

Nem kell hangsúlyoznom, hogy a női szereplőkkel való találkozás meglepetés volt számomra. A királynővel való első találkozás után azonban kezdtem sejteni, hogy ez az utazás a női archetípusokkal való kapcsolatba lépésemet jelenti. Elkezdtem várni, előre látni az összes archetípust, amivel találkozhatok.
Abban az időben nagyon népszerű volt, hogy a nők istennőnek vagy boszorkánynak nevezték magukat. de ilyenkor persze nem olyan boszorkányra gondoltak, mint amilyen végül az én esetemben tűnt fel.
Tehát élt bennem a gyanú, hogy az első archetípussal való találkozás után találkozni fogok több női archetípussal is, de nem tudtam, mi fog történni a képzeletemben, és valójában kikkel fogok találkozni.
Ez az aktív imagináció, a művészetterápia és az álmok varázsa, hogy nem lehet irányítani őket, hogy a tudattalan és az elküldött üzenetei erősebbek annál, és ebben rejlik ezen üzenetek óriási értéke is. Ha manipulálnám a képeket vagy az álmokat, és irányítani próbálnám őket, az tiszta fantáziálás lenne, és nem is kapnám meg a lényeget - a tudattalan üzeneteiben rejlő orvosságot. Mindannyian magunkban hordozzuk saját magunk orvosságát. A bennünk lévő képek, történetek és lények nagyon hasonlóak lehetnek. Azonban mindannyiunknak szüksége van arra, hogy a mélyen magunkban elrejtett információ egyedi módon juthasson el hozzánk. Lehetséges rezonálni egy történettel, amit valaki más mesél el, de a legnagyobb kincset csakis a saját történetünkben találhatjuk meg.

Végül én négy nőt találtam a sötét erdőmben, és nem volt köztük sem egy istennő sem egy érzéki boszorkány.

Így hát szorgalmasan mindent leírtam és továbbra is a körülöttem, és a bennem zajló folyamatokra koncentráltam. Bevallom, hogy nem dolgoztam a szimbólumokkal: a női archetípusok ajándékaival nagyon sokáig, és fokozatosan mindenről elfeledkeztem. Kivéve persze az én Párducomat.

De aztán mi történt hirtelen! Tíz évnyi halogatás után a megszerzett tapasztalatokat összerendezve és átírva a naplómból, hirtelen felmerült bennem a kérdés: miért négy női archetípus és miért ez a négy?
Válasz nélkül aludtam el aznap, nem jutott eszembe semmi.
Másnap újra leültem a füzetemmel, hogy folytassam az írást és hirtelen megértettem! Hű, micsoda felfedezés!
Abban a pillanatban jöttem rá, mennyire vak is voltam. A négy archetípus a női ciklus archetípusait jelenti! Nem úgy jöttek sorban, ahogy illett volna, de ha jó sorrendbe rakom őket, akkor mindennek van értelme. Talán már ön is olvasott a nő havi ciklusának archetípusairól. Én néhány éve olvastam erről és érdekesnek találtam, de akkor nem éreztem, hogy egybevágott volna a tapasztalataimmal. És most hirtelen pontosan láttam, hogy kik beszéltek velem a sötét erdőn át tett utazásaim során.

Kezdeném a lánnyal, a Vadóccal - ez az archetípus, ami a menstruáció után felébred bennünk, amikor a megerőltető, olykor szó szerint legyengítő napok után kezdünk erőre kapni, újjáéledni. Ez az archetípus életünk első negyedének is megfelel, amikor fiatalok, frissek, zabolátlanok, élettel teliek és még tündérien naivak vagyunk. Igen, természetesen, az élet bármikor, bármely szakaszában meg tud lepni minket bármivel, így ebben a szakaszban is, és sajnos akár idő előtt felébredhetünk. De most beszéljünk az archetípusokról.

A sorban következő archetípus a Királynő. Eljött az ovuláció ideje. A nő az ereje teljében van, a természet úgy rendezte, hogy ilyenkor szép, ragyogó és energiával teli legyen.
Anyámmal sosem beszéltünk részletesebben a menstruációról. Olyan családban éltem, ahol a nőiességet nem igazán illet csodálni, és még ha lehetetséges is volt, hogy nagyon nőies kiállásunk legyen, a viselkedésünk és az önfelfogásunk egyáltalán nem lehetett az. Azt mondhatnám, hogy nálunk a női viselkedés inkább elfojtott volt, a férfi energia, a teljesítményre és a célokra való összpontosítás, az érzékenység nélkül megnyilvánuló ráció mindig győzött, aminek persze megvolt a maga böjtje. Valószínűleg sok más nő érezhette ugyanezt odahaza.
Most, amikor ezeket írom, már természetesnek vehetjük, hogy beszélünk ezekről a dolgokról, már sokat írnak és beszélnek a nőiességről. De én már 38 éves voltam, amikor egy fiatalabb kolléganőmmel felfedeztük, hogy amikor peteérésünk van, akkor kivirulunk, hogy ilyenkor a férfiak gyakrabban néznek ránk, mint máskor, hogy szép a hajunk és a bőrünk, hogy tele vagyunk élettel és önbizalommal. Igen, ez a termékenység, a királynő évszaka. Természetesen a testem egész életemben átélte ezeket a szakaszokat, de tudatosan ezt sokáig nem vettem észre.
A Királynő egyben életünk termékeny időszakának is az archetípusa, amikor egy nő megszüli és felneveli gyermekeit, amikor szépsége kivirágzik, és úgy érzi, hogy tele van erővel.

Harmadiknak következik a Sötét. Ez az archetípus a premenstruációs fázisnak felel meg.
Számomra ez a szakasz a szó szoros értelmében a poklot jelentette 20 éves korom óta, amikor a gyerekeim születése után kicsit elkezdtem megérteni magam.
Premenstruációs szindrómám volt, amit nem ismertem, amiről senki se beszélt velem, az internet pedig akkoriban nem létezett a számomra. Ahogy most írok erről, az egész olyannak tűnik, mintha a kőkorszakban éltünk volna.
Abban az időben meglátogattam egy nőt, aki hivatásszerűen gondoskodott a testről és az elméről, jógát oktatott, és ő azt tanácsolta, tegyek valamit, hogy enyhítsem szomorúságom, csalódottságom és az azt követő haragom. Ma már leegyszerűsítve azt mondhatom: elég lett volna jobban kedvelni magam, egészségesebb szexuális életet élni, és akkor sosem lettem volna az a boldogtalan nő, sokszor hisztéria a menstruációm előtt. Ezután a tanács után kicsit jobb lett.
Az határozottan pozitív, hogy ha megismersz valamit, akkor már konkrét lépéseket tehetsz a javulás érdekében. Amikor még tizenegy évesen is azt hiszed, hogy a babák a gyomorban fejlődnek, amikor soha nem tudtál senkivel beszélni a szexről, a menstruációról, és releváns irodalom és internet nélkül élsz, amikor minden tabu. és mindent magadnak kell kitalálnod, az néha nagyon fájdalmas folyamat. Lehetséges, hogy ha egy nő egészségesen élheti meg nőiességét és önmagát anélkül, hogy mindig elnyomná magában, akkor boszorka lesz belőle, nem pedig boszorkány.
A nő életének szakaszai közé helyezve a Sötét annak a fázisnak felel meg, amikor a pre-menopauza és a menopauza elkövetkezik. Egyes nők még ebben az időszakban sem veszik észre a változást, és vannak nők, akik igen megszenvedik. Szerencsére ma már sokkal többet beszélnek és írnak erről, és rengeteg tanács, tipp és technika segíthet.

Az utolsó, negyedik szakasz az Öregasszony. Ez ismét egy olyan fázis, amit mi nők életünk során minden hónapban megtapasztalunk.
Számomra ez a szakasz csak abban az időben vált fájdalmassá, amikor olyan munkám volt, amit bár nagyon élveztem, de annyira a teljesítményemre koncentráltam, hogy egy nap sem múlt el stressz nélkül, hogy mindig megpróbáltam mindent befejezni,olyannyira, hogy így végül akkoriban lassan elbúcsúztam a fájdalommentes menstruációmtól is. Ez a folyamat négy év után olyan női problémákban tetőzött, amiket végül csak az arról a munkahelyről való kilépésem oldott meg. Az egészségügyi problémák és a fájdalom szinte azonnal elmúltak a felmondásom után, és pedig milyen gyorsan, egy hónapon belül!
Ebben a fázisban nyugalomra van szükségünk, testünk elveszti erejét, életerejét és megtanulunk mindent elengedni, ami a szervezet megtisztulásához szükséges, és egyben elfogadni a helyzetet olyannak, amilyen. Nem vagyunk különösen vonzóak és nem vagyunk tele energiával, a hajunk veszít a fényéből, a test felismerhetetlen formába dagad. Itt csak a nyugalom, melegség, és mindenek felett az önmagunk iránti törődés segíthet.
Ez a szakasz egyben életünk utolsó szakasza is, és nekünk, nőknek itt is meg kell birkóznunk vele – ez korunk nagy témájainak egyike.

Annak függvényében, hogy mennyire vagyunk tisztában a bennünk zajló folyamatokkal, mennyire szenteljük magunkat önmagunknak, engedjük magunkat törődni saját magunkkal, merünk hallgatni saját magunkra, ez az utolsó két fázis lehet nagyon kellemetlen is, de jelentheti annak a gyümölcsnek a betakarítását is, amit magunkban érleltünk.

Sokszor kérdezem magamtól: hogyan lehetséges, hogy ilyen sokáig nem láttam meg, nem ismertem fel hold-archetípusaimat?
Erre nincs válaszom.
Akkoriban egyszerűen nem rendelkeztem ezekről információval, nem voltam ráhangolódva a havi ciklusomra, és még a női archetípusokkal való találkozás után is, amikor a végül egyre jobban és jobban figyeltem a testem üzeneteire, még egyre újabb kihívásokat hozott az élet, Jól meggyökeresedett véleményem volt arról, hogy a dolgoknak hogyan kell lenniük, a célok elérése és a teljesítmény továbbra is a figyelmem központjában maradt.
Úgy éreztem, hogy sokat kell még fejlődnöm, dolgoznom, tanulnom, hogy tovább tudjak lépni, hogy ellássam magam és ne csak a túlélésem biztosítsam, hogy tovább kell mennem, ki kell tartanom, így inkább elnyomtam néhány dolgot. Különösen elnyomtam az érzéseimet, sosem volt túl sok hely és idő az érzéseknek.

És aztán jött a kiégés, és szinte a teljes összeomlás, és abban a pillanatban az akciófilmbe illő hősnő bőre alatt felfedeztem egy nőt, aki békére és biztonságra vágyik, szerelemre, aki majd engedi, hogy minden a maga ritmusa szerint folyjon - a teremtés és a megosztás is. Aki majd mer reggeltől estig alkotni, ha alkotni kell, pihenni, amikor a teste arra kéri, aki majd meri élvezni az őt körülvevő természet szépségét, törődni a hozzá legközelebb állókkal, akár a vele élő emberekről, akár állatokról legyen szó. Aki majd vigyázz magára, és jó, értékes tápanyagokkal teli ételeket főz, aki majd eleget alszik, és képes lesz élni folyamatos stressz nélkül.
Láttam egy nőt, aki addig akár megszokásból, akár valami tehetetlenségi erőtől hajtva vagy talán attól az érzéstől, hogy kihagyott valamit és ezért most keményen kell dolgoznia, hogy azt a valamit elérje, versenyt fut az idővel. Akinek valami mindig hiányzik, mert a múltban valamit máshogy csinált, mint kellett volna, és a jövőben már látja, hogyan fogja azt elérni, ami most nincs meg, és aminek meg kell lennie. Aki egyfajta állandó túlélési küzdelemben él, amit már nagyon korán elkezdett.
Nagyon korán kellett elkezdenem harcolni sárkányokkal és démonokkal, igen gyakran minden támogatás nélkül, és így kialakult bennem egy érzés, hogy végig kell küzdenem az életemet, és ez mind az én hibám.

A záróvizsgáim előtt (negyvenéves koromban munka mellett beiratkoztam az egyetemre) olyan versenylónak éreztem magam, aki vélhetően a cél előtt majd feladja. Keményen dolgoztam, hogy visszaszerezzem az egészségemet. Újra erőre kaptam, éppen zajlott az átmenet... szóval, mindez új kihívást jelentett. Végül ezeknek az élményeknek köszönhetően azonban a főiskolai végzettség mellé új tapasztalatokat, rengeteg új technikát és tippet szereztem, ami segített a gyógyulásban, a megerősödésében.

És bár voltak idők, amikor sok fáradtsággal kerestem a sok erőfeszítésnek az értelmét, ami mindig lenyűgözött és ami egyre több értelmet adott utamnak, az ez az ajándék volt, ez a képesség, hogy megnyíljak az új és új üzenetek felé, amik eljutottak hozzám, és amiket azért kaptam, hogy átúszhassam ezt a viharos folyót.

Néhány üzenetet a kézbesítés után azonnal elolvastam, mások pedig tovább vártak arra, hogy megértésem őket.

Ez is csak egy kaland, akárcsak a kirándulásaim a sötét erdőbe a barátommal.
Olyasmi, mint egy kirakós, amit darabonként rakok össze. A képeim festésének a folyamatára emlékeztet, amikor van egy ötletem, de elsőre nem igazán tudom, hogyan fogom megvalósítani. És bár úgy néz ki, hogy én tartom az ecsetet, mégis valami vezérel, és a végén bámulok az elkészült műre, mert mindig van benne valami plusz. Valami rejtett, valami üzenet, valami kincs.

És végül... most már értem, miért nincs már a Nap a Fekete Párduc feje fölött a festményemen, pedig eredetileg oda festettem.
Most már értem, miért nem szerettem, hogy mi késztetett arra, hogy átfessem a fényes nappalt éjszakára.
Nappal helyett most a képen holdfényes éjszaka látható, amelyből az egyiptomi Ízisz, a holdistennő bukkan elő.
Az Isteni Anya, a Rejtélyek istennője, a Természet istennője.

Nem állt ez a szándékomban, és sokáig nem is értettem, miért jelent meg az istennő a Holdban.

Ma már tudom miért.

Jelenléte a Párduc sötét erdőn keresztüli utazásának, az én személyes női utazásomnak szimbóluma.