Kincsesládák és ajándékok

Az álom, amelyet az alábbiakban leírok, egyike azoknak az álmoknak, amelyek 2011 fordulópontján kezdtek el kísérni.
Egy olyan időszakban, amikor néha archetípusos álmok, vagy állatokkal teli álmok árasztottak el, néha pedig olyanok, amelyek vezettek, erőt adtak, sőt valóra váltak.
Ez az a fajta álom volt, amelyre örökre emlékezni fogok, amelyen sokáig lehet elmélkedni, mert az üzenete annyira erőteljes, hogy egyszerűen nem lehet elfelejteni.

A szerzetes és az üres kincsesláda

Azt álmodom, hogy egy villamoson ülök, leghátul. A brünni gyermekkórházba tartok, ahol előadóként dolgozok, egy művészetterápiás műhelyben gyerekekkel.
Abban a megállóban, ahol általában leszállok, a villamos kisiklott, és a villamos hátulja, ahol álltam, egy autónak ütközött.
A becsapódástól sokkos állapotban voltam... abban a pillanatban azt hittem, hogy a biztos a halálom. Azonban megtudtam, hogy semmi sem történt velem, a villamos ajtajai kinyíltak, leszálltam, és egy szerzetes várt rám a járdán.
Úgy nézett ki, mint egy tibeti szerzetes, sötét volt, mély sötétségben állt, pedig eredetileg nappal volt.
És azt mondta nekem: "Tessék, válassz", és mutatott nekem néhány antik tárgyat. Választottam egy faládát, nagyon régi volt, úgy nézett ki, mint egy több ezer éves láda, a többi dolgot nem is vettem észre. Régi volt, hámlott és teljesen üres.
Úgy éreztem, hogy üzenetet adott nekem, és bár a láda régi és üres volt, de nagyon értékes volt számomra.

Ahogy azt már leírtam, az álom nagyon erős hatással volt rám.
Tudtam, hogy az álom üzenetet küld nekem. Amikor először töprengek el az álmaimon, sosem jutok el a valódi lényegükig. Általában spontán módon érkezik hozzám az üzenet, amikor abbahagyom az álom intenzív átgondolását.
Ebben az esetben azonnal rájöttem, hogy a láda én vagyok, a lelkem. A ládák lehetnek tele kincsekkel, vagy üresek. Rájöttem, hogy valahol elvesztettem a kincseimet, az ajándékaimat. És hogy az álom arra hív, hogy tudatosan töltsem meg újra a ládát.
Attól a naptól kezdve elkezdtem felismerni, milyen kincsek vannak bennem. Eltartott egy ideig, mire újra összegyűjtöttem őket. Ez szisztematikus munkát jelentett, napi tudatosságot önmagamról, arról, hogy hol vesztettem el magam és miért.

Mindent leírtam, és felfedeztem az ajándékokat. Most, ennyi év után, amikor újra több időm van magamra, és újra összegzem, értékelem, kihúzom magam a bőrömből, és újra emlékeztetem magam az ajándékaimra, az alábbi szöveg, amely kapcsolódik a témához, spontán módon ismét eljut hozzám:

Amikor nem veszed komolyan az ajándékaidat

Ha nem veszed komolyan a tehetségedet,
az életedben minden elferdül,
és ami elől menekülsz, az üldöz téged.

Ha nem veszed komolyan a tehetségedet,
akkor mások szájából gúny hallatszik,
csak egy része vagy önmagadnak,
senki sem vesz komolyan.

Ha nem veszed komolyan a tehetségedet,
és mindent elrejtettél a szekrényben,
egy nap majd rájössz, mennyire egyedül vagy,
és te vagy az, aki elhagytad saját magad.

Ha nem veszed komolyan a tehetségedet,
akkor mondd meg, kiért is vagy valójában itt?
Nyisd ki azt a szekrényt, és pakolj ki belőle mindent!

Művészetterápia - kollázs

Elmesélek egy példát egy művészetterápiás képzésből, amely rezonál a fenti szövegekkel.
Remélem, vannak akik számára a példa érdekes és a művészetterápiás tevékenységek kipróbálására inspiráló lehet.

Az alábbi tapasztalatot Miroslav Huptych előadó, cseh költő, művész és művészetterapeuta biztosította a számunkra a képzésen.
Huptych nagy kollázskedvelő. Emlékszem a gyönyörűen illusztrált A világ labirintusa és a szív paradicsoma című Comenius-könyvére, amelyet számos díjjal jutalmaztak. Miroslav Huptych két lenyűgöző projektív kollázskészletet is készített kártya formájában, amelyekkel egy művészetterápiás délutánt töltöttünk el. A készletek egyéni és csoportos terápiás munkára szolgálnak. Nagyon ajánlom őket.

A kiosztott témát kollázs formájában kellett feldolgoznunk. A feladat leírása szerint: „mindenki kap ajándékot, kihívásokat, egyszerűen valamit, amivel foglalkoznia kell az élete során, és ami benne van, akár tudja használni, akár nem”.

Mindannyian, a résztvevők, kaptunk egy lezárt borítékot. A borítékban újságkivágások voltak. Kinek sok, kinek kevesebb volt, mind-mind másfajta, és másképpen keverve. Papíron, amelynek méretét mi választhattuk ki, egy kollázst kellett készítenünk ezekből a kivágásokból. Az, hogy melyik kivágást használjuk fel és melyikeket nem, teljes mértékben rajtunk múlott. A történet teljes egészében rajtunk múlott. Képzeletbeli kártyákat kaptunk a sorstól, és játszottunk velük.

Azt hiszem, teljesen világos, miért kapcsolódik ez a művészetterápiás élmény a fenti írásomhoz.
Lehet egy teljes borítékunk, ami az én esetemben nagyon sok mindent tartalmazott. Hogyan birkózzunk meg a kincseinkkel, kihívásainkkal, tehetségeinkkel? Fel tudjuk-e használni mindet?

Azt kell mondanom, hogy a kollázzsal és Huptych úrral töltött két nap annyira inspiráló volt, hogy a kollázs a művészetterápiás munka egyik kedvenc részévé vált számomra.