Szigetbecse - A sziget ékköve

Másfél év telt el azóta, hogy a párommal, akinek szülőhazája Magyarország, Szigetbecsére költöztünk. Ez a hely valóban értékes lett számomra. Bár az élet úgy hozta, hogy azóta elhagytuk, ez a falu örökre az emlékezetünkben marad, és számomra a „gyógyulás” helye lett.

Markéta Círová

11/15/20246 perc olvasás

A döntés, hogy megtegyem ezt az alapvető változást hozó és meglehetősen őrült lépést, olyan időszakban született, amikor – a saját szemszögemből – már nem volt mit vesztenem, és amikor az életem megmentéséről volt szó.
Az évekig tartó stressz, az évek, melyek életem számos fordulópontját hozták el, amikor szó szerinti átalakulás történt az életemben, ezeknek az éveknek a hatása végül összeadódott, és végül a szervezetem határozottan kimondta: „Elég!”.

A legutóbbi csehországi vírusos megbetegedésem idején, amelynek lefolyása a legmegterhelőbb volt, amit valaha is átéltem, és még csak nem is kovid volt, egy olyan hang szólt hozzám, amely már néhányszor verseim és néhányszor már álmaim útján is szólt hozzám.
És ez a belső hang ezt mondta: „Ha nem változtatsz meg valamit az életedben, alapvető módon, akkor nem fogsz ötven évig élni.”
Akkor töltöttem be éppen a negyvenhatodik életévemet.

Még a felépülésem után sem voltam jól, minden nap a túlélésről szólt. Teljes fizikai, és ennek köszönhetően végső soron mentális kimerültség lett úrrá rajtam.

Durva volt, általában nem aggódok magam miatt, nem vagyok olyan, aki félne, pánikolna a haláltól, még a kovid alatt sem tapasztaltam meg a halálfélelmet. De hirtelen beláttam, hogy ez a fáradtság valami más, hogy az energiám nem tér vissza pihenéssel, hogy ez a kimerültség olyan, amit még soha nem tapasztaltam ebben a formában.

Abban a pillanatban tudtam, hogy nem megy tovább, és belsőleg engedélyt adtam magamnak egy radikális változásra. És ugyanakkor elismertem, hogy fogalmam sincs, hogyan csináljam azt.
Egyáltalán nincs.

És akkor minden nagyon gyorsan, hihetetlenül gyorsan történt.
Soha életemben nem gondoltam volna, hogy Magyarországra költözöm.
Egy olyan országba, ahol senkit sem ismerek a páromon kívül, és abszolút nem értem a helyiek nyelvét. A magyar egy finnugor nyelv, amelyben nincs mibe kapaszkodnom, mint a szláv nyelvekben. Időnként ugyan találkozom itt angol beszéddel, de csak kivételesen, persze valószínűleg ez a helyzet jobb a nagyobb városokban.

Azonban nyitott voltam a változásra, mert tudtam, hogy ha nem teszem meg, a testem úgysem fogja tudni kezelni a fennálló helyzetet. Ez valami, amit egyszerűen és tisztán lát az ember.

Miután a párom, aki akkor már hat éve Brünnben élt állásajánlatot kapott egy német cégtől Budapesten, elkezdett keresni nekünk egy csendes, vízparti, természetközeli házat, melyet kibérelhetünk.
Tudta, hogy szeretem a vizet, hogy mekkora szükségem van rá, és hogy mekkora szükségem van a természetre.
Minden nagyon gyorsan történt, és be kell vallanom, hogy vannak olyan helyek Magyarországon, ahol el sem tudnám képzelni az életemet; helyek, ahol messzire nyúlik a száraz síkság. Ugyanakkor rengeteg gyönyörű és változatos helyet fedeztem fel itt, ahol igen.

A hely, amit párom talált, szerelem volt az első látásra. Tudtuk, hogy csak egy időre, egy pillanatra maradunk, és hogy újra továbbállunk majd. De erre az egy pillanatra, a gyógyulás pillanatára, ez a hely ideális.

Szigetbecse egy gyönyörű falu, pár méterre a Dunától, egy órányira Budapesttől.
Egy szigeten fekszik a vad Duna és annak eltérített ága között.
Szeretek a Dunában úszni, a vize gyógyít, hattyúkat és kacsákat, sirályokat, gémeket, tavasszal a vízben élő nem mérgező kígyókat, szitakötőket, halakat figyelek. Jellemző, hogy mindenhol vannak horgászok. Néha halászlevet főznek egy bográcsban közvetlenül a parton. Az emberek házakat és nyaralókat építettek a folyó mellett, a part tele van stégekkel. Mindenhol csónakok parkolnak. Hétvégenként motorcsónakok száguldanak lefelé a folyón, és olyan hullámokat keltenek, mint a tengeren.

Szigetbecse címere egy koronás kígyót és egy aranyalmát ábrázol.
Amikor először megláttam ezt a címert, az szinte varázslatos pillanat volt számomra, mert a következő totemállat, amelyet Csehországban terveztem megfesteni, egy kígyó volt.
Nem tudtam, miért a kígyó, de valójában elég világos és egyszerű, így működik a tudatalatti: a kígyó az átalakulás és a gyógyulás szimbóluma.
Szó szerint levedlettem a bőrömet itt, félretettem a múltat, amihez még ragaszkodni akartam, de a gyógyulási folyamat során rájöttem, hogy milyen fájdalmas valamihez ragaszkodni, ami halott.
Van valami, amit megtarthatok, és valami, ami visszavonhatatlanul elmúlt. És szükséges, hogy új irányba lépjek. Az Űrkígyó című festményemet az első télen festettem itt. A kigyó egy aranytojást ölel körbe. A fenti gondolatok vezettek el ehhez a képhez és szimbólumhoz.

Az Űrkígyó, a halál és az újjászületés szimbóluma, egy új élet születése az aranytojás: a Lélek szimbólumával.
Jung ezt a kapcsolatot szinkronicitásnak nevezné.
A kígyó Szigetbecse címerében, a kígyó a festményemen, a kígyó az álmomban.

Három évvel ezelőtt egy álmot láttam.
Egy folyó homokos partján álltam. Váratlanul, a szemem sarkából egy hatalmas kígyót láttam kibukkanni a vízből, közvetlenül mögöttem. Sokszorta nagyobbat, mint én. Először megrémültem, azt hittem, mindennek vége. Majdnem felébredtem a rémülettől. Hirtelen egy koronát láttam meg az ezüst kígyó fején. Rájöttem, hogy ez áldás, hogy a kígyókirálynő jelenléte gyógyító hatással van rám, és mély béke áradt szét bennem.
A vizikígyó-királynő valami olyasminek a szimbólumává vált, aminek hasznosnak kellene lennie számomra, még akkor is, ha elsőre ijesztőnek is tűnhet. A kígyó a polaritás szimbóluma is. Gyakran azt gondoljuk, hogy minden vagy jó, vagy rossz. De ez összefonódhat, van ami mindkettő lehet egyszerre.

Például ijesztő lehet egy idegen országba menni, és mindent magunk mögött hagyni anélkül, hogy tudnánk, mi vár ránk ott, ugyanakkor ez felszabadító, izgalmas és gyógyító is lehet.

Így történt, hogy most egy olyan folyó mellett élek, amely tavasszal tele van ezüst kígyókkal. Egy olyan folyó mellett, amelynek a vize meggyógyít engem.
Az első pillanattól kezdve úgy beszélek a folyóhoz, mintha egy élőlény lenne, amely néha szelíd, és hagyom magam ringatni, mintha egy anyaméhben lennék. Minden alkalommal, amikor belépek, és nyugtalan vagyok, békével telve mászom ki a vizéből, mintha minden, ami zavart elúszott volna.

Egy folyó mellett élek, amelyen át tudok kelni oda és vissza, és amely elég vadul tud festeni vihar előtt.

Az ajándék, amit kaptam, egy gyönyörű hely a természetben, és a csend ajándéka is.
Számomra a csend gyógyító, a csend az, amikor az ihlet jön hozzám, amikor tisztábban hallom a belső hangomat, amikor festhetek, tanulhatok, az önvizsgálat időszaka.

Sok éven át dolgoztam emberekkel.
Gyerekekkel, felnőttekkel. Meghallgattam a történeteiket, figyeltem a szükségleteikre.
Most van időm meghallgatni magamat, figyelni a szükségleteimet, és megírni, megfesteni a történetemet, és megosztani azt, ami boldoggá tesz. Kiskorom óta mindig szerettem alkotni, írni. Az alkotás volt a saját gyógyító szigetem. Messzire kellett utaznom, a sziget ékkövéhez, hogy visszatérhessek, vissza önmagamhoz.